Megkezdődött a hűtő rejtett tartalékainak felélése, és egyre gyakoribbak a na akkor most utoljára és a na majd ha otthon leszek kezdetű mondatok. A kínaiak elkezdtek tökéletesen használhatatlan búcsúajándékokat adni. Menjünk el egy utolsó aperitivora. Mikor fogsz csekkáutolni?

Emlékszel amikor megérkeztél a koliba? Mire emlékszel a crash course-ból? Amikor először láttad a Dómot? Első órád a Bocconin? Neked mi az Erasmus dala? Mi a kedvenc ízed a Gromban? Hol a legjobb az aperitivo? Prada vagy Armani? Hány országból lettek barátaid?

Tényleg hihetetlen, hogy pár nap, és vége.

Kicsit méltatlan vizsgákkal befejezni ezt az időszakot, a koliban jópáran fel is adták őket, inkább buliznak és utazgatnak még egy kicsit. Meg tudom érteni, én is ezt tenném, ha nem lenne kötelező teljesíteni a tárgyaimat. Végnapjainkon nekünk az a szórakozás Csillával, hogy főzünk valamit vagy csak leülünk pletykálni és megiszunk egy pohár Tűzkő Traminit. Ez az egyetlen magyar bor, ami kapható az Esselungában. Szerintem csak mi vásároljuk, hangolódunk a hazaira.

Még három vizsgám van hátra hétfőn és kedden, kedden megérkeznek a szüleim, este búcsúbuli, szerdán hazautazunk, csütörtökön welcome parti, utána karácsony otthon. Ez az érzelmi hullámvasút menetrendje.

Elkezdődött a félév végi vizsgaidőszak, már az első vizsgám is elég epic volt stratégiai marketingből. Kiosztják a vizsgasort, belenézünk, csak számolós feladatok, tehát mindenféle indexek, elaszticitások, piackoncentráció, költségvetési tervek, előrejelzések, stb. Megkérdezte az egyik lány, hogy ez normális-e, hogy csak ilyen feladatokból áll a vizsga, erre a professzor felháborodva: Miért, mégis mire számítottatok? Ez egy marketing vizsga!!! Azt hiszem, kicsit más a felfogás a BCE-n és a Bocconin, ezek nem tréfálnak semmivel sem. Szigi mondta jól, évközben olaszkodnak, vizsgán pedig faszkorbács.

Még 3 vizsga van hátra, a fashion és az arts market remélhetőleg vállalható lesz, finance-ből pedig az első negyedéveshez hasonló vérengzés várható, de ott tudom mire számítsak, take another little piece of my heart now, baby.

Az olcsó, tökéletes, olasz mandarin.(~1,6 EUR)

Ma volt az utolsó tanítási napom a Bocconin. Záróakkordként pénzügyön elárulta bankárúr, hogy szerinte most mi a tuti biznisz: Afrikában a telkóba kell befektetni. Szóval hajrá, srácok! Egyébként arra azért kíváncsi vagyok, hogy napközben hány csillióért osztogatja a tanácsokat.

Kis színes hírek a hétvégéről, hogy mit művelek az utolsó napokban. Absztrakt: Átmentem vegetatívba, eszek és tanulok.

Péntek este elmentünk páran a koliból aperitivózni a Maya nevű helyre. Mondták már páran, hogy jó hely, de minden várakozásomat felülmúlta. 8 euró a beugró, a koktélok zseniálisak, a kaja pedig isteni. Minden volt a ráktól elkezdve a gnocchin át a pacalig, a végén pedig gyümölcssaláta. Ja és a legjobb, csengővel jelezték, amikor megérkezett a frissen kisült hal. A legjobb aperitivo Milánóban, kár, hogy csak most fedeztük fel.

Szombaton pedig elbúcsúztunk Adélaide-tól, aki vasárnap Lyonba. A búcsú tiszteletére Szigi rittyentett egy kis borjúpaprikást. Annyit mondok, hogy szerintem olyan volt, mint anyukám főztje, és aki már evett nálunk, az érti mire gondolok. Csillával már ötleteltünk azon, hogyha hazatértünk, akkor szervezünk egy vacsoracsatát a milánói elitosztag körében. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy meg kell csinálni. Egyébként ez volt az első búcsú, és mit is mondjak, nem lesz ez egyszerű. Az a jó, hogy Adél elvileg jön majd a tavaszi szünetben látogatóba, szóval hamarosan újra látjuk.

Tanulás frontján jól haladok, az utóbbi három nap kulcsfogalma az árazás. Hétvégén kötvényt és részvényt áraztam, ezért ma kicsit ki akartam kapcsolni, elkezdtem a művészeti piacokat. Erre miről szól az egyik feladott könyv? Műtárgyak árazása. Valószínűleg akkor vettük, amikor egy hetet kihagytam ebből az órából. Baromi érdekes, de még egy ilyen és sírok. 

Tudom, hogy most ez a divat, de félelmetes az egyetem előtt több száz fényes Michelin baba között átvágni... Egyszerűen hihetetlen, hogy a Bocconisok mekkora egyéniségek.

Úgy néz ki, a P&G turnézik, ezt kaptam a Corvinustól:

A Procter & Gamble Globális sales vezetőjének előadása

és ezt a Bocconitól:

Face2Face with Giovanni Ciserani - Group President Procter & Gamble Western Europe

Hétvégén próbáltam úgy haladni a munkával, hogy vasárnap kicsit ki tudjak szabadulni. Szerencsére jól haladtam, szóval belefért a gyereknap. Reggel kimentünk a Navigli menti régiségvásárba. A csatorna két oldalán nagyjából 3 km hosszan állt a bazár, és a tömegből ítélve fél Milánó tiszteletét tette. Tényleg mindent de mindent meg lehetett ott találni a bútoroktól elkezdve a telefonokon át az ékszerekig, szerintem vagyonokat el tudtam volna költeni. A vásár végén még belefutottunk egy karácsonyi boltba, ilyennel eddig még csak Németországban találkoztam: egy hatalmas áruház teli karácsonyi cuccal a hangulatos és a borzasztó giccs határán egyensúlyozva. 

Ebédelni Milánó legjobb kínai éttermébe mentünk, állítólag mindenki ezt ajánlotta Chinatownban. A hely kívülről semmi extrának nézett ki, sőt inkább lepukkantnak mondható, szóval kicsit elbizonytalanodtunk, de azért beültünk. Többféle tésztát, húst és rizst valamint szószokat rendeltünk, minden zseniálisan finom volt, hülyére zabáltuk magunkat, ráadásul helyi viszonylatokban olcsó volt.  

Délután Hunnyval és Adélaide-dal elmentünk a Triennale Design Múzeumba, ami a Parco Sempionében található. Három kiállítást néztünk meg: milánói design, az arte povera és egy az időről. Ez utóbbi elég furán hangzik, de nagyon-nagyon inspiráló volt, az időt próbálta megfogni különböző megközelítésekben. Sajnos nem lehetett fotózni, pedig szuper dolgok voltak. Akit érdekel az ilyesmi, itt van egy jó videó.

Egyébként hihetetlen, hogy már csak 3 hét van vissza, de tulajdonképpen szinte már most vége a kalandnak. Eléggé nyomaszt a dolog, mert úgy érzem, hogy nem láttam még mindent Milánóból és nehéz lesz elbúcsúzni az itteni barátoktól.

...a következő hónapra. Dokumentálnom kellett, hogy mennyire kifordultam magamból, mert senki sem hiszi el. :)

Ma este bekapcsoltak pár Erasmusost és külföldön tartózkodót a szakkolis Legendárium estbe. Egyszerűen elmondhatatlan volt. :)

Tudom, hogy nem a legjobb képek, de nekem sokat jelentett ez az este, és talán kicsit lejön a képekből a fenomenális hangulat.

Mivel már rég nem írtam, és az olvasók követelték az újabb epizódot, ezért szorítottam egy kis időt, hogy megírjam a lyoni kiruccanást. Egyrészt tényleg nincs nagyon időm mostanában a csoportmunkák miatt, másrészt pedig kicsit halogattam is, mert ez volt a legjobb hétvége az egész Erasmus alatt, szóval meg akartam magamban érlelni. :) 

A történet úgy kezdődik, hogy előző hétvégére elhívott minket Szigivel Adélaide, a francia barátnőnk az otthonába, Lyonba. Sikerült még leszerveznem Krisztivel, az egyik SZISZ-es barátnőmmel, aki a közeli Clermont-ban Erasmusol, hogy csatlakozzon. Adél barátja, Charles is jött látogatóba, valamint 5 gyerekből 4 otthon volt, szóval teltházra számíthattunk. Péntek kora délután indultunk, már az öt órás kocsiút is fenomenális volt, átvágtunk az Alpokon, engem néhány havas hegycsúccsal mindig meg lehet hatni. Amikor átértünk a határon, Adél csak francia számokat rakott be, pl. Noir Désir, Edith Piaf, Amélie zenéje, szóval rögtön elkezdtük felvenni a fílinget. 

Estére érkeztünk meg, a család már nagyon várt minket, egy kis aperitif majd egy lyoni specialitás: saucisson brioche, ami nem más mint valami virsli jellegű dologgal töltött kenyér és créme brulée. Rengeteget beszélgettünk kulturális különbségekről, politikáról, énekeltünk magyar és francia népdalokat, egyszerűen zseniális volt az este. Nagyon jól esett az is, hogy bár csak én nem beszéltem franciául, a társalgás többségében angolul zajlott. Amikor mondtam hogy én németet tanultam az angol mellett, az apuka elkezdett hozzám németül beszélni, szóval kész Bábel volt ott. :) Teljesen lehidaltunk a házuktól, nagyon ízlésesen berendezett otthon, mind az öt gyereknek és a szülőknek is megvan a maga tere, de a közös helyiségek is nagyon impozánsak.  

Szombaton bejártuk a várost, ami történelmében és kultúrájában valamint gasztronómiájában rendkívül színes, szóval mindenki megtalálta a maga számítását. Lyont két folyó szeli át, és a történelmi városközpont egy domboldalon fekszik, szóval volt egy kis Budapest érzése az embernek. Gyönyörű templomokat láttunk, egyszer eltévedtünk egy dzsungelben, megnéztük a római kori amfiteátrumokat, a városházát, a szépművészeti múzeumot és a művésznegyedet, illetve sok minden mást, ami itt most kimaradt. Este bejött Adél és Charles a városba, beültünk közösen vacsorázni egy bouchon-ba, és itt következett egy elég súlyos több órás gasztrotúra, kinek kisebb, kinek nagyobb felfedezésekkel. :) Én a klasszikus hagymaleves libamáj kombónál nem merészkedtem messzebbre, de mindent körbekóstoltunk, szóval elég jó képet kaptunk a francia konyháról. 

Vasárnap pedig gyors reggeli után elmentünk misére, hiszen a család mélyen hívő katolikus. Az otthoni szertartásokhoz képest kevésbé volt formális a mise, sokat énekeltek és a család összes tagja szerepelt valamelyik részben, valamint a Verley szülők szolgáltatták a kórust. Összességben nagyon megható volt. Ezt követte a vasárnapi családi ebéd, ami különleges volt, mert az egyik fiúnak szülinapja volt, szóval egy újabb mérhetetlenül súlyos zabálás következett, a végén aranyporral díszített tortával, tehát a hétvége záróakkordjaként ettünk egy kis aranyat is. :)

Rájöttem, hogy a nagyon szívélyes vendéglátás és a kúl város mellett mi az ami nagyon megfogott a hétvégében. Ennyi idő után távol az otthontól rendkívül jó volt egy meleg családi fészekbe belecsöppenni, még ha az nem is a sajátom. 

Összességében a hétvége minden várakozásomat felülmúlta, újabb megerősítést nyert, hogy Franciaország csúcs, kicsit el is gondolkoztam rajta, hogy végülis miért nem az HEC Paris volt az első a preferencialistámon, mert sokáig örlődtem a kettő között. Már nem emlékszem, mi volt a végső indok, és bár nem bántam meg a Bocconit, mindenesetre Franciaországot felveszem a listára, mint későbbi hosszabb úticél vagy életcél.

Ma sikerült 7 órán át csoportmunkázni, holnap hasonló mókák várnak, közben hangzott el a következő beszélgetés.

A: Jó a netbookod?

D: Igen, tök jó, szeretem, könnyű és praktikus.

A: De miért nem Macbook Airt vettél? Az is kicsi, könnyű és szerintem sokkal jobb. 

D: ... 

Aki esetleg nem ismeri ezt a gépet: Egy Macbook Air alaphangon kb. 300.000 Ft.

Ilyenkor jön a sokadik mese a magyar árszínvonalról és fizetésekről, amivel mindig sikerül teljes megrökönyödést kiváltanom: megerősítem a puttó kelet-európai képét. :) Egyszerűen itt teljesen más világban élnek a diákok a Prada kabátokkal és Gucci táskákkal. 

... hogy túl régóta vagyok Milánóban és a Bocconin: sokkol, hogy az egyik professzorunk egy sima PÓLÓBAN jött be órát tartani! Komolyan alig ismertem meg, erre innom kell még egy kávét! :) Remélem nincs semmi baja, ilyet még nem láttam, amióta itt vagyok. 

Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz a megszokott közeg nélkül szülinapozni, de őszintén megvallva totál elolvadtam a tömény szeretetadagtól, amit kaptam. Egyrészt elmentünk az itteni barátaimmal ünnepelni, ami szuper jól sikerült, másrészt pedig otthonról rengetegen írtak valamilyen formában üzenetet, ami hihetetlenül jól esett. 

A végére pedig a nap híre: átmentem pénzügyön, ráadásul egész jó pontszámmal! :) Úgy látszik, hogy bár a vizsgával elég rendesen fölélőttek a leadott anyagnak, de a javításban azért nem olyan szadisták. 

A képen két szívem csücske magyar lánnyal, Csillával és Katával, a koronát is tőlük kaptam. :)

Minden úgy kezdődött, hogy el akartunk menni Bázelbe, meglátogatni Szigi voszkos haverját, Lajtai Pisit, de mivel rettenetesen drága a vonatjegy, ezért csak a stoppolás jöhetett szóba. Otthon már stoppoltam rövidebb távokon, de külföldön és 350 km-t még nem, szóval kicsit tartottunk tőle, de minden a lehető legnagyobb rendben ment. Egyszer sem kellett sokat várnunk, nagyon jófej arcok vettek fel minket, és mindig a megfelelő helyeken raktak le minket, szóval összességében szuper tapasztalatokkal gazdagodtunk, és megspóroltunk 160 eurót.

Bázel egy bajoros kisváros a hármashatáron, teli szökőkutakkal és apró boltocskákkal. A várost a Rajna szeli ketté, ez adja a fő arculatát a hidakkal és a parti sétányokkal. Hangulatában a határhoz méltóan ötvözi a francia és német hatást, a feliratok is több nyelven vannak. Milánóhoz képest kész felüdülés volt, hogy mennyire tiszta a levegő, és ami döbbenet volt, hogy az emberek nem ordítanak az utcákon, mint itt. Számomra némiképp horrorisztikus is volt egy rendezett kisvárosba cseppenni a milánói dzsungel után.

Na és ami csúcs volt, az, hogy ez a város egy vurstli. Nem tudsz öt percet anélkül sétálni, hogy ne futnál bele egy búcsú-lerakatba. A főbb tereken, látványosságoknál mindenhol ott vannak a hurkafalók és a céllövöldék, ahol kicsik és nagyok is megtalálják a szórakozásukat. Én ilyet még nem láttam, teljesen készen voltam tőle. :) A helyi újságban is bemutatták a főbb látványosságokat, például a speciális partvisokat, zöldségpucolókat, illetve megszólaltatták a vurstli főbb szereplőt, például Rudibohócot. Az újság fele erről szólt, és még a híradóban is volt egy kis közvetítés.

A kedvenc mondataim a kirándulásról:

Ha egy nőnek egyszer virágot veszel, akkor életed végéig veheted. Én ezért sohasem veszek nekik. (Antonio, Milano-Zürcich)

A svájciaknak olyan a wurst, mint másoknak a fogkrém. (Pisti, Basel)

Magyarország lapos, mint egy pizza. (Svájci bácsi, Basel-Luzern)

És a kirándulás záróakkordjaként:

Szerintem itt Svájcban nem túl sok közgazdászhallgató stoppol. (Szigi, Luzern-Milano)

A mai corporate finance vizsga tanulsága: Elképzelhető, hogy a Bocconisok nem véletlenül tanulnak már szeptember eleje óta. Ugyanaz megy itt is, mint otthon, csak hardcore kivitelben: a mintazh teljesen megoldható, 100-asra megcsinálod, és megnyugszol, hogy akkor csak meglesz. Vizsgán pedig úgy érzed, mint akinek köze sincs a témához. Mindegy, challenge accepted, rohadjanak le, a decemberi összevonton kivágom a rezet. 

114 napot töltök kint Erasmussal, ez az 57. nap. Eléggé ambivalensen állok hozzá. Egyfelől nyilvánvaló, hogy most olyan élmények érnek, és annyi mindent tanulok, amit sehol máshol nem nem tudnék elsajátítani. Egy külföldi félév nagy lecke önállóságból és találékonyságból, a nyelv ragad rád, rengeteget tanulsz más kultúrákról. Olyan mindennapi rutintevékenységekben, szokásokban is különbségek vannak, amibe otthon nem gondolnál bele. Megtanulsz alkalmazkodni ezekhez, valamint rájössz, hogy vannak olyan egyetemes értékek és tulajdonságok, amik a nyelvi korlátok ellenére is összekötnek más emberekkel. Ilyen helyzetekben még nem próbáltam ki magamat, szóval ez talán a személyiségfejlődés szempontjából is fontos állomás. Ez az érem egyik oldala, másfelől pedig borzasztóan hiányoznak az otthoniak és a város, Budapest. Valahogy a mélysége hiányzik itt mindennek. A kapcsolatok mélysége, a város veleje, amit még mindig nem érzek teljesen magaménak. Az időbeli korlát nekem inkább feszültség forrása, mint motiváló tényező, mind az itteni barátokkal mind Milánóval kapcsolatban. Hiszen két hónap múlva el kell tőlük búcsúznom. Érdekes és nagyon aranyos momentum volt, hogy vasárnap eltörött a mécses SZISZ listán az Erasmusosoknál, köztük nálam is, hogy mennyire hiányzik a koli mindenkinek. Ilyet még nem láttam, amióta szakkolis vagyok, ritka életképtelen egy társaság vagyunk, vagy csak túl jó a közösség.

Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogomat, beindultak a csoportmunkák és tanulnom kell ezerrel a holnapi vizsgára. Elég régen izgultam már vizsga miatt, most konkrétan teljes pánikban vagyok. Egyrészt mert még sohasem volt angol nyelvű vizsgám, másrészt nem tudom még, hogy milyen a színvonal, harmadrészt pedig nehéz az anyag, nem az én asztalom. Már olyan apróságokon is feszülök, hogy a prof el tudja-e majd olvasni az írásomat, mert az otthon tanított típusú folyóírás csak Ká-Európában divat, itt mindenki nyomtatott betűkkel ír.

A tökéletes cipő. :)

Emberek, 1 hónap után 3. vagyok a tőzsdeszimulációs versenyen!!! 70-en járunk az órára (International Corporate Finance), többségében pénzügy mesterszakos Bocconisok. Ilyen igazi kőarc kockák. Nem hiszem el, komolyan gondolkozom a pályamódosításon. :) 

Rövid kis beszámoló az elmúlt napok történéseiről. 

Hétvégén a városban maradtam, péntek esti nyitányként elmentünk bulikázni a Magazzini Generaliba (ami egyelőre a no.1. hely, de csak a zene miatt, igazán jó klubot még nem találtunk). Az alapozás igen vidámra sikerült, a pálinka azért helyettesíthető némi grappával, és valami csoda folytán a brutális sort kikerülve simán beengedtek minket, a zene is tetszetős volt, mi kell még? :) Szombaton regenerálódás & fagyizás, vasárnap pedig kultúrprogram: Museo del Novecento és Dóm teteje. A múzeum az erős nyitás után sajnos unalomba fulladt, pedig elég fogékony vagyok a képzőművészetre. Az olaszoknak nyilván érdekes, hogy az avantgárd és a későbbi évtizedek irányzatai hogyan hatottak a nemzeti festőkre, de mivel a képek nem voltak olyan jók, engem kevésbé villanyozott fel, persze érdekességképpen nem volt rossz. 

A Dómban már voltam korábban, szóval amíg a lányok szétnéztek, beültem misére, végülis papíron katolikus vagyok. Érdekes módon beengedtek a hatalmas fényképezőgépemmel, pedig turistáknak tilos az á, de szerencsére megértettem azt a kérdést, hogy misére jössz, és a határozott sí és a lelkes keresztvetés megtette a hatását. :) El tudjátok képzelni, hogy egy katolikus országban, a milánói dómban nem kispályáznak, nagyon szép szertartás volt, egészen magával ragadó volt. Végül pedig felmentünk a tetőre, gyönyörű a város naplementében és éjszaka, főleg az Alpokkal a háttérben igazi tömény giccs. 

Kedden pedig szerveztünk egy magyar vacsit a koliban, fergeteges hangulat volt kolbászos lecsóval, tejföllel és Erős Pistával. Másfél hónap után igazán felemelő, amikor végre nagyobb társaságban is elengedheti magát az ember és nem kell az angolon feszülni. Tényleg jó a bagázs, szóval szinte már olyan volt az este, mint otthon. A kulcsszó persze a szinte.

Az előző hétvégét az ESEG (helyi diákszervezet) szervezésében a francia Riviérán töltöttem. Szombat hajnalban indultunk, az első állomás Monte Carlo volt. Pálmafák, kaszinó, hercegi család, szóval minden ami kell egy jó képeslaphoz. Körbejártuk a várost, és bementünk a hercegi palotába. Alapvetően decens kis üdülőváros luxuskocsikkal, Grace Kelly vigyorog mindenhonnan, de nincs benne semmi olyan extra csavar, ami megfogott volna. 

Nem úgy, mint Nizza! Ez a város tetszett a legjobban, szóval sajnálom, hogy csak kevés időt töltöttünk itt. A város konkrétan olyan, ahol mindig is élni akartam: mediterrán pezsgés, tenger, és mindez kortárs alkotásokkal fűszerezve! Egyszerűen nem hittem el, olyan szobrokba és installációkba botlottunk városszerte, amiket otthon csak 1-1 nagyon alternatív galériában lehet látni. Olyasmi volt, mint Berlin mediterránba oltva. Valószínűleg annak is köszönhető ez a kreatív városkép, hogy többek között itt született Yves Klein, a botrányművész, szóval meg akarnak felelni a kliséknek. Az áradozást befejezve és a mesét folytatva: Gyors zuhany után a belváros felé vettük az irányt, és megvacsoráztunk egy elég menő étteremben. Még nem ettem levest, mióta Milánóban vagyok, szóval hallevest választottam. Elképzelésem sincs, hogy hogyan készítették el, mert nem ez a szokásos halászlé, mindenesetre elég ízletes volt. Vacsora után pedig elmentünk kocsmázni, amit elég hamar rövidre zártunk, mert brutál tömeg volt mindenhol, ráadásul a Milanese stílus (értsd: miniruha+magassarkú), amihez már hozzászoktunk, Dél-Franciaországban annyira nem menő. 

A vasárnapot pedig Cannes-ban töltöttük, itt is a fő látnivalókra fókuszáltunk, amik gyalog pár óra alatt bejárhatóak. Megnéztük a várat és a filmpalotát, bóklásztunk a hangulatos kis utcákban, de a fő attrakció a délutáni pancsi volt. Októberben fürdőzés és napozás a homokos tengerparton: megfizethetetlen. Slusszpoén hazafelé a buszon: A sofőr vajon milyen filmet tett be? Persze hogy Az ifjú Frankensteint! Nem tudom felfogni, hogy mi volt a választási kritérium, de csúcs volt ezzel zárni a kirándulást, teljesen kikészítettek az idióta poénok. :) 

Kicsit tartottam tőle, hogy nem érzem majd jól magam, de alapvetően 1-2 apróságot leszámítva elégedett voltam a szervezéssel, és megismerkedtem egy rakat új emberrel, szóval szuper hétvége volt. Képek alant. 

hogy ebben a félévben tényleg komolyan veszem a tanulást, ma neki is álltam.

Mivel eddig nem sok szó esett arról, hogy egyetemre is járok, ezért egy kis mese a Bocconiról, a tárgyaimról és a közegről. 

Az egyetem

A régi épület építészeti stílusa erősen a börtön-kórház vonalon mozog, de az új épület jól néz ki, építészeti díjat is nyert. Ami nagyon tetszik, azok a kis tanulófülkék minden szinten, amik már két hete teli vannak szorgalmasan tanuló diákokkal (ez akár egy intő jel lehetne :)). Illetve azt már szerintem írtam, hogy minden teli van aggatva kortárs képzőművészeti alkotásokkal, amik tényleg jók, szóval ez elég inspiráló. Viszont van pár dolog, ami teljesen vállalhatatlan: Az egyik a könyvtár, ami nagyon '80-as évek, avittos polcsorok és társai, szóval becsüljétek meg Corvinusosok a hiper-szuper könyvtárunkat. A másik az a gépterem, borzasztóan körülményes bejutással és borzasztóan lassú gépekkel, szóval inkább cipelem magammal mindig a netbookot. Végül pedig a toalett-helyzet, na ezt nem akarom részletezni, de szerintem nem európai.

Az emberek

A Bocconi magánegyetem, pár milliós tandíj félévente, szóval nem kicsit burzsuj a csapat. Eddig azt hittem, hogy a Corvinuson vállalhatatlan rongyrázás megy, hát ahhoz képest ami itt megy, az semmi. A tipikus Bocconis diák megérkezik a Vespa robogón vagy a saját kocsijával, Prada és LV táska, valamint iPhone/Blackberry Macbookkal alap. Legtöbb ember nagyon elegánsan jár egyetemre, vagy ha lazábbak is, akkor max a szalonrocker stílust engedik meg maguknak. Ha valaki rövidnadrágban vagy flipflopban nyomul, az tuti cserediák. És természetesen kifogyhatatlan készleteik vannak Ray-Ban napszemüvegekből. Szóval nagyon adnak a külsőségekre, példának itt egy iskolatársam blogja, és ilyen csajból nem egy van. http://www.theblondesalad.com/

Az oktatás

Financial Times 26. hely 2011-ben, és évek óta hasonló helyezéseket ért el, szóval várható volt, hogy nem nagyon hibáznak. 4 tárgyat vettem fel 30 kreditért, elég változatosra sikerültek: Cultural heritage and arts market workshop, International Corporate Finance, Management of Fashion and Luxury Companies és Strategic Marketing. Minden tárgyamból két órám van hetente, a kulturális menedzsmentből pedig négy, ami lehetőséget ad arra, hogy mélyebben átvegyük az anyagot. A tanárok nagyon felkészültek, van íve a tematikának, az előadásokat aktualizálják, szóval összességében elég profik, bár gondolom meg is vannak fizetve rendesen. Színvonalában olyan, mintha lenne négy szakkolis kurzusom, bár mondjuk ezekre is legalább annyit kéne készülni, elég érdekes tanulmányokat töltenek fel a tanárok. Kis leírás a tárgyaimról:

• Cultural heritage & arts market: Egyelőre arról tanulunk, hogy hogyan működik a művészeti piac, mi befolyásolja az árat, kik a szereplők, honnan hova mennyi pénz és miért áramlik. A félév második részében pedig múzeummenedzsment lesz, már alig várom. Két pasi tartja az órát, az idősebb professzor az elszállós művész arc, de azért nagyon képben van, általában a saját kutatásait prezentálja a témában. Mindig lelkesen hív minket, hogy menjünk vele művészeti vásárokra, ő nagyjából ezeken tölti a fél életét, szerintem Torinóba elnézek majd. A másik prof pedig egy tetovált kopasz ürge, aki Velence legújabb gigászi múzeumprojektjének az egyik vezetője, szóval nem kicsit közelről látja a professzionális múzeummenedzsmentet. 
• International Corporate Finance: Rettegtem tőle, de mellette szólt, hogy otthon elfogadják, és a Bocconi elsősorban a pénzügy oktatásáról híres, szóval megtartottam. Egyelőre úgy tűnik, jó döntés volt, mert elég érdekes dolgokat tanulunk, és mindent nagyon körültekintően elmagyaráz a prof. Szóval kicsit jobban értem most már, hogy mi folyik a pénzügyi világban. A tanár úr megér egy misét: Mr. Élérevasaltsármosbankárúr nagyon durván pörög este fél hatkor is, fel-alá mászkál, kérdez, aktuális példákat hoz, special skill még a másodperc törtrésze alatt keresztárfolyam számítás. Az ingjeit pedig szerintem valami profi helyen géppel vasaltatja, ember erre nem képes. 
• Mgmt of Fashion & Luxury Companies: A divat-és luxusipar működését vesézzük ki, alapvetően ez elég nagy bullshit, de a tudományosabb fajtából. Ha gyenge lábakon is, de azért alá vannak támasztva azok a business modellek, amikkel foglalkozunk. Mindig is érdekelt a divatipar (egyébként rájöttem, hogy anyukám rontott el, 7-8 évesen speckó pesti boltokból öltöztetett és varrónőhöz jártunk), szóval nagyon élvezem az órát, itt is rendkívül jó a prof asszony. 45 körül lehet, de simán elmegy 35-nek is, természetesen a legújabb divat szerint öltözik, és mindig nagyon összeszedett. A csoport projekt részeként pedig a Dieselnek kell tervezni férfi bőrápoló terméket. 
• Strategic marketing: Az egyetlen marketinges tárgyam, de ez elég komplex és átfogó. Tulajdonképpen a marketing terv részeit vesszük végig, és év végére nekünk is elő kell egyet állítani. Az órákat felváltva tartja egy nő és egy pasi, akikre azt mondanám, hogy mókásak, vagy próbálnak azok lenni, de nem értem minek, persze közben ők is vérprofik. Az új megközelítésnek megfelelően a marketinget mint egész vállalaton átívelő szemléletet tárgyalják, baromi jó keretet és rendszert ad az eddigi tudásomnak. Sok újat nem mondanak, de ez a megközelítés tényleg nagyon szemléletformáló. Ezen az órán olaszok a csoporttársaim a beadandónál, akik egyelőre nem aktívak, szóval a héten fenékbe lesznek billentve.  

Hétvégén voltunk a Cote d'Azuron, majd hamarosan írok róla egy kis beszámolót. Tegnap padlizsánkrém gyártás volt, és kicsit most visszaveszek a tempóból, tanulni is kellene, és valószínűleg a városban maradok hétvégére, mert még bőven van látnivaló. 

Ma van egy hónapja, hogy kint vagyok itt Milánóban. Tényleg mintha csak egy pillanat lett volna, olyan hirtelen történt minden, és valószínűleg az is torzítja az időérzékelésemet, hogy itt még szinte nyár van. Napközben 25-30 fok és melegek az éjszakák is, miniszoknyában lehet flangálni, pedig szeptember vége van. 

Egy hónap tökéletesen elég volt arra, hogy rájöjjek arra, hogy a klasszikus Erasmus-életmód nem nekem való. Ez nem azt jelenti, hogy nem bulizok és kirándulok, csak amit a helyi diákszervezetek próbálnak Milánó-élményként eladni nekünk, az nem igazán kóser. Szerencsére ma este találtunk végre egy jó szórakozóhelyet, szóval bizakodó vagyok, hogy most már egyre inkább megtalálom a számításomat ebben a városban.

Emellett kezd bennem formálódni az a dolog, amit nagyon vártam ettől a félévtől, tehát kettőt hátralépni, és kellő távolságból szemlélni magamat és környezetemet, az elmúlt éveket és megkeresni a lényeges pontokat. Ez most valószínűleg rosszul hangzik, de aki hasonló pörgésben volt vagy van, az tudja mire gondolok, szóval már évek óta nem volt időm a saját gondolataimat és céljaimat rendezgetni. Tulajdonképpen most egy élet-értékelős-vakációra küldtem magamat, aztán most már fel kéne nőni. Kicsit csendesebb és befelé figyelő lettem, rengeteg dolog tisztul, amit az utóbbi időkben éltem meg, és tulajdonképpen nem is volt időm vagy csak puszta makacsságból nem akartam feldolgozni.

Rettenetesen hiányoznak arcok, mosolyok, gesztusok. Főleg olyankor nehéz, amikor egy szituációban pontosan tudod, hogy mit mondana az a másik, de mégsincs melletted. Olyan apróságok hiányoznak, mint a lányok szuszogása, meg amikor hajnali 1 és 2 között mindig kitört az őrület a 204-ben. Egy ilyen óráért ölni tudnék. Az abszolút repülések, a nagy lélekelemzések vagy csak egy-egy kedves szó, érdeklődő kérdés. És persze hiányzik a hátországom, a mindig és rendületlenül támogató család az ólmeleggel.

Szóval összességében nagyon jó volt az első hónap, de nehézkes ilyen mértékű beágyazottságból kimozdulni. Vagy csak nem igazán akarok, de hát miért is kellene...?

Kicsit régen írtam, sűrű napok voltak. 15-én megjött Anita és Nelli, két szakkolis barátnőm öt napra látogatóba. Bár az idő nem volt velünk végig kegyes, de azért kaptak egy kis ízelítőt Milánóból, a főbb látványosságokat kipipálták, bevittem őket a Bocconira divatórára is, valamint kifogtunk egy elég jó bulikát is. Hétfőn a szobatársam, Tiffany és barátnője főztek kínai vacsit, kíváncsi voltam, hogy mennyire fedi egymást a hazai kínai "kicit cípősz" és az autentikus kínai kaja. Itt voltak még a lányok is, valamint elhívtuk a Pezzotti albérlet lakóit is, a vacsora finom volt, szóval összességében remek este volt. 

Kedden aztán elment A&N, kicsit magamba zuhantam, és arra gondoltam, jó ez az Erasmus, de bárcsak jönne minden héten valaki látogatóba. A helyzet csak súlyosabb lett, amikor hazaértem és a SZISZ25 évkönyv összerázó fejezetével foglalkoztam, majd régi képeket nézegettem, mindezt magyar népzenei aláfestéssel. No de hagyjuk a depressziót, lássuk, mi történt még a héten. 

Szerda reggelire Utolsó vacsorát ettünk, hála Szigi last minute ajánlatának. Hónapokra előre kell foglalni jegyet, negyedóránként csak harminc embert engednek be, szóval van egy kis érdeklődés. A freskó a Santa Maria delle Grazie templom refektóriumában található, és egyszerűen lenyűgöző, azért csak tudott valamit ez a Leonardo mester. A színek, a gesztusok, szimbólumok, a kép szerkesztése, a perspektíva, tökéletes. És tényleg van valami ebben a János igazából Mária Magdolna teóriában. 

Csütörtök este pedig volt egy találkozó magyaroknak a Le Biciclettében. Főleg azokkal volt érdekes beszélgetni, akik már pár éve itt dolgoznak. Alapvetően jó helyeken vannak, de tanulságos dolgokat meséltek, nem egyszerű elhelyezkedni itt sem. Az olaszok szemében mindig is puttó kelet-európai leszel, akinek tízszer keményebben kell küzdenie, hogy fele annyira tartsák, mint az olasz kollégákat, akik semmivel sem jobbak, sőt. Ez nem túl kecsegtető a jövőre nézve, mert néhány év külföldi munkavállalás benne van az ötéves tervben.  Péntek este megint volt egy kis bulika, a CEU-sokkal mentem, és mivel heti egyet engedélyeztem magamnak anyagi okokból, ezért mindent bele kellett adni. :)

Szombaton pedig elmentünk Hannah-val, a német lánnyal a Pinacoteca di Brerába, mert ingyenes volt a belépés. Nem volt egy katarzis, szerencsére a sötét barokk oltárképeken túl volt egy 20. századi tárlat is, csak sajnos elég kevés képpel. Szerencsére Hannah sem kedvelte a barokk giccs képeket, szóval gyorsan átsuhantunk ezeken a termeken. Mindenesetre kellett egy kis kultúra, utána pedig még szétnéztünk a hipertrendi Brera negyedben, és próbáltuk felfedezni a divathét nyomait. Azért jó lenne még ebben az életben eljutni egy menő divatbemutatóra, de nem szakmabelieknek esélytelen a bejutás. 

A legfontosabb hírt pedig a végére hagyom: Tegnap, egy hónap után vettem húst, már hihetetlenül ki voltam rá éhezve. Eddig kimaradt az étrendemből, mert borzasztóan drága, és a menzán is hiánycikk, szóval a zöldséges tészta különféle variánsai a mindennapi betevő. Na de a mai ebéd csirkehús, elmondhatatlanul várom! :)