114 napot töltök kint Erasmussal, ez az 57. nap. Eléggé ambivalensen állok hozzá. Egyfelől nyilvánvaló, hogy most olyan élmények érnek, és annyi mindent tanulok, amit sehol máshol nem nem tudnék elsajátítani. Egy külföldi félév nagy lecke önállóságból és találékonyságból, a nyelv ragad rád, rengeteget tanulsz más kultúrákról. Olyan mindennapi rutintevékenységekben, szokásokban is különbségek vannak, amibe otthon nem gondolnál bele. Megtanulsz alkalmazkodni ezekhez, valamint rájössz, hogy vannak olyan egyetemes értékek és tulajdonságok, amik a nyelvi korlátok ellenére is összekötnek más emberekkel. Ilyen helyzetekben még nem próbáltam ki magamat, szóval ez talán a személyiségfejlődés szempontjából is fontos állomás. Ez az érem egyik oldala, másfelől pedig borzasztóan hiányoznak az otthoniak és a város, Budapest. Valahogy a mélysége hiányzik itt mindennek. A kapcsolatok mélysége, a város veleje, amit még mindig nem érzek teljesen magaménak. Az időbeli korlát nekem inkább feszültség forrása, mint motiváló tényező, mind az itteni barátokkal mind Milánóval kapcsolatban. Hiszen két hónap múlva el kell tőlük búcsúznom. Érdekes és nagyon aranyos momentum volt, hogy vasárnap eltörött a mécses SZISZ listán az Erasmusosoknál, köztük nálam is, hogy mennyire hiányzik a koli mindenkinek. Ilyet még nem láttam, amióta szakkolis vagyok, ritka életképtelen egy társaság vagyunk, vagy csak túl jó a közösség.

Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogomat, beindultak a csoportmunkák és tanulnom kell ezerrel a holnapi vizsgára. Elég régen izgultam már vizsga miatt, most konkrétan teljes pánikban vagyok. Egyrészt mert még sohasem volt angol nyelvű vizsgám, másrészt nem tudom még, hogy milyen a színvonal, harmadrészt pedig nehéz az anyag, nem az én asztalom. Már olyan apróságokon is feszülök, hogy a prof el tudja-e majd olvasni az írásomat, mert az otthon tanított típusú folyóírás csak Ká-Európában divat, itt mindenki nyomtatott betűkkel ír.