Szinte már rutin, hogy minden héten meglátogatok egy hihetetlenül szép tavat, meg lehet szokni ezt az életstílust. :) Úgy alakult, hogy az egyik tárgyam keretében (kulturális örökség & művészeti piac workshop) szerveztek egy egész napos kirándulást a Lago Maggioréhoz. Mindent az egyetem állt, tehát perché no, elmentem.

A Milánótól északra fekvő tavon három kisebb sziget található, ami a Borromeo család tulajdona (ősi milánói bankárcsalád), és a sziget egy része látogatható. A első állomás az Isola Madre volt, ahol egy reneszánsz palotába és egy botanikus kertbe kalauzoltak el minket az idegenvezetők. Sokat meséltek a családról, a palotákról és a növényekről, bár néha amikor elakadtak, olaszul. Viszonylag sok mindent értettem, tényleg büszke voltam magamra. Egyébként a tolmácsolásban a professzor úr segített, akibe azt hiszem szerelmes vagyok, de ez már csak a szokásos nálam. Az első órán levetített egy dokumentumfilmet Giacomettiről, majd öt percig bámult minket a sötétben, és aztán jött a mi a művészet session. Hatásvadász, de imádom. :) 

No de visszatérve, az anyasziget után egy másik szigeten, a Rocca Borromeon ebédeltünk, helyi halat kértem, egyszerűen muszáj kimozdulnom a pizza-pasta-gelato háromszögből. 

A kirándulást az Isola Bellán zártuk, ahol a család barokk palotája található. Ez volt a fogadópalota, tehát reménytelenül giccses és flancolós stílusú, de még megbocsátható szinten. :) A szigetnek olasz kertje van, citromfákkal és egzotikus növényekkel, pompa és ragyogás mindenhol, egyszóval tudnak élni. 

A túra legérdekesebb része egyébként az volt, hogy a végén beszélgethettünk az egész cirkuszt fenntartó családi alapítvány vezetőjével. Mesélt a napi tevékenységeiről, a bevételi forrásaikról, valamint a családdal való kapcsolatról (hiszen ők az alapítvány tulajdonosai). Összességében rengeteget megtudhattunk arról, hogy hogyan lehet egy ilyen komplex kulturális örökséget fenntartani. 

Őszintén remélni tudom, hogy lesz még ilyen kirándulás. Este egyébként elmentünk még a welcome partyra, amit a nemzetközi iroda szervezett. Ha ingyenkajáról és/vagy piáról van szó, akkor nem viccelünk, időben érkezünk és komolyan vesszük a kihívást.  

Kicsit last minute jött a hétvégi utazás, hogy menjünk le Genovába és túrázzunk körbe a Cinque Terre-t, konkrétan egy nappal előtte egyeztettük le a részleteket, de abszolút bevált a spontaneitás. Szombaton a nyelvóra után autóba pattantunk Adélaide-dal és Hannah-val (nagyon aranyos német lány, Adéllal ugyanazon a programon vannak Párizsban), és másfél óra alatt Genovában voltunk. 

Kisebb koromban már jártam itt, de csak a pálmafákra és a hegyoldalba ágyazott házak látványára emlékeztem. Ezek még mindig megvannak, de az évek múltával kicsit árnyaltabban látom azért a várost. :) Genova egyesíti a dicső és gazdag történelmi múltat, a csodás templomokat és palotákat a tipikus riviéra életérzéssel: kikötő, pálmák és ragyogás. A belváros nagyon jellegzetes a fekete-fehér csíkozású épületekkel, és bár nincs az az örök rejtély sikátoros Velence érzése az embernek, de legalább kevesebb a turista, szóval nagyon hangulatos város. Egy délután csak arra volt elég, hogy a fő látványosságokat végignézzük, majd megvacsoráztunk (gigantikus pizza természetesen), és éjszaka érkeztünk a La Spezia melletti hegyi hostelünkbe. 

Reggel korán keltünk, az autót La Spezia vasútállomásán hagytuk, és irány a Cinque Terre. Az öt föld, azaz öt falu régóta vágyott úticélom volt, és nem is okozott csalódást. Tipikusan olyan hely, ahol ülsz egy sziklán, a gyaloglástól eltikkadtan és a tengervíztől sósan, szóval csak nézed a nagy kékséget és a lábad alatt elterülő falvakat, és örökre ott akarsz maradni. Az utat gyalog jártuk végig, ami néha elég fárasztó volt, fürödtünk a tengerben (egyszer strandon, egyszer pedig egy vad, sziklás részen), és még a helyi borokat is kipróbáltam. Nehéz giccsmentesen erről írni, mert sokfelé jártam, de ennyire szép helyen még nem, szóval beszéljenek inkább helyettem a képek. 

Úgy döntöttünk, hogy este elmegyünk a címben megnevezett divatőrületre, mert Milánóban ez nyilván kihagyhatatlan. Illetve egyébként is van egy vonzódásom a divatiparhoz, szóval igazából nem volt kérdés, hogy megyünk-e. Az este lényege az, hogy mindenki felveszi a legszebb ruháját, és az úgynevezett divatnégyszögben a boltok nyitva tartanak éjszaka, DJ-k, celebek, modellek, gyönyörű ruhák és kiegészítők mindenhol. Szóval a lehető legkomolyabban veszik a Global Celebration of Fashion nevet.

Botrányosan nagy tömeg volt, de mindenki elképesztően csinos és trendi volt, szóval csak kapkodtam a fejemet, olyan volt, mintha egy többórás divatbemutatón lennénk. Fantasztikus volt, hogy bemehettünk olyan boltokba, ahova egyébként tuti nem mernék, és láthattuk közelről azokat a ruhákat, amiket nemrég vonultattak fel a kifutókon, és mi csak az olcsó másolataikat viseljük. Legtöbb bolt rettenetesen stílusos és elegáns volt, a ruhák illetve cipők úgy voltak kiállítva, mintha múzeumban lennénk. Mindenhol volt valamilyen kis welcome falatka vagy ital, szóval összességében tényleg nagyon menő és glamúros volt. Először kicsit fura érzés volt az Armaniban pezsgőzni a burzsujokkal, több ezer eurós ruhák között, de a második harmadik boltnál már belejöttünk, végülis mindent meg lehet szokni. :) A legmókásabb viszont az volt, amikor kezdett beindulni a parti, minden üzletben volt egy-egy DJ, és ugyanebben a közegben elkezdtek táncolni az emberek. Hazafelé még belefért egy fagyi a Dómnál, de azt hiszem, le kéne már róla jönnöm. 

Hétvégén pedig valószínűleg Cinque Terre, hurrá! :)

Tegnap a szinte már összeszokott hármasfogat valamint Adél egyik francia ismerőse, Ann Sophie (aki egy ügyvédi irodában gyakornok) felkerekedtünk kocsival és elutaztunk a Milánótól kb. 70 km-re levő Comói-tóhoz. Szuper jó, hogy Adél elhozta a kocsiját, így mégiscsak gyorsabban és olcsóbban odaérünk bárhova. Először Comóban álltunk meg, ami a legnagyobb üdülőváros a tó mellett, de a turizmus mellett fejlett ipara is van. Nagyon helyes kis főtere van, a kötelező dómmal és egyébként eléggé érdekes építészete van, alapvetően az észak-olasz stílust tükrözi, de egyes elemekben felfedezhető az osztrák és svájci hatás is. 

A tó az Alpok hegyei között húzódik és a jég formálta, tehát elég vad a táj. Elképesztően gyönyörű, ahogy a hegyek magasodnak a tó fölött, és tükröződnek a tó vizében. A nyaralók pedig a hegyek oldalában elszórva. 

 Como után útnak indultunk a szerpentineken Bellagioba, ami a fordított Y alakú tó közepén fekszik. Teljesen egyedülálló, ahogy pálmafasor húzódik a part mentén, a túloldalon pedig a hegyek magasodnak. Leültünk a mólóra, a lábunkat a vízbe lógattuk, és arról beszélgettünk, hogy napokig ott tudnánk üldögélni és nézni a tájat. Hazafelé pedig megálltunk még a parton egy helyen, ahol tudtam egyet úszni. Olvastam, hogy kicsit szennyezett a víz, de sebaj, egyelőre nem nőtt két fejem. :)

Este elmegyünk futni az egyik hongkongi lánnyal, kicsit betesz a pasta-pizza-gelato háromszög, szóval valószínűleg egy edzőtermet is kell keresnem. 

Az első napok elveszettsége múlóban, egyre otthonosabban mozgok a koli és az egyetem környékén, szóval kezdem elkapni a ritmust. Ma végre felrakták a pénzt a diákigazolványomra, amit egy bankban kellett befizetni (ez nem kicsit mókás, de az olasz körülményesség ugye), szóval tudtunk 4 euróért ebédelni a menzán, hatalmas adag pasta és saláta volt a menü. Vasárnap muszáj lesz előszedni a futócipőmet, mert nem lesz jó vége a sok pizzának, pastának és gelatonak.

Az olaszórák még mindig eléggé ambivalensek, mert jó a tanár, lehetne haladósabb, ha nem lenne 1-2 nehéz felfogású társunk, akiknek mindent de mindent háromszor kell elmondani. Ma sajnos eljutottam arra a szintre, hogy a néha aljas módon becsúszó sziszes felvételi kérdésünkre, a melyik tulajdonságot irtanád ki az emberiségből, egyértelműen rávágnám, hogy a butaságot. :) Azt hiszem, végtelenül gonosz és intoleráns vagyok, de ha pc akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az alapvető probléma szerintem abból fakad, hogy teljesen más országonként a tanítási stílus, és hozzánk közel áll az olasz, szóval gyorsabban fogjuk a dolgokat. Ettől függetlenül tényleg kemény próbatétel a tanárnak is pár tag.

Tegnap átmentünk a szobatársammal, Tiffanyval Szigiékhez vacsorára. Szigi egyébként egy nagyon édes francia csajjal, Adéllal, valamint a mono- és rendmániás Dzsánpáolóval lakik együtt egy egyetemhez közeli lakásban. Szigi remek vacsit rittyentett, én pedig egy kis pálinkával emeltem az est fényét (a lányok elég elkeseredetten néztek ki, amikor lehúzták), majd beszélgettünk és borozgattunk, szóval jó hangulatban telt az este. Vacsora után elmentünk a "Moszkva térre" (érdekes módon Milánónak nem derogál ez a név) Adélaid csoporttársaival találkozni. Mókásak az olaszok szórakozási szokásai, kedvelik az utcai ivászatot, ami azt jelenti, hogy a bárban vesznek valamilyen italt, amit az utcán fogyasztanak el, közben csoportokba verődve beszélgetnek. Egyébként borzasztóan fancy mindenki, a lányoknál alap a miniruha+magassarkú, a srácok pedig csak és kizárólag hosszú nadrág+ing kombóban nyomulnak, látványosan baromi drága kiegészítőkkel, szóval nem viccelnek, ez tényleg a divat fővárosa. 

Ma este belehúzunk a bulikázásba alla milanese: megyünk aperitivozni, és előszedtem az erőteljesen V-kategóriás kis fekete ruhát. Az aperitivo egyébként egy speciális olasz dolog, leginkább a happy hourhoz hasonlítanám, az a lényege, hogy olcsóbbak az italok és kapsz vacsorát is, és mindezt egy meghatározott összegért (9-10 euró).

Holnap pedig kirándulás a Comói-tóhoz! :)

Elég sok volt a teendő, bürokrácia, telefon, bérlet, remélhetőleg a következő napokban már jobban lesz időm sűrűbben és rövidebbeket írni, de most itt van egy ömlesztett beszámoló az utóbbi 3 napról. Próbáltam tematikusan összeszedni az élményeket illetve sokkokat. :)

A koli

Hétfőn este értünk ugye Milánóba, az első délután és este a kipakolással telt, és tegnap sikerült mindent elrendeznem. A koli nagyon pöpec, egy tök cuki hongkongi lánnyal osztom meg az apartmant, ami két hálóból, egy konyhából és egy fürdőből áll. A saját szobám tágas, napos, hatalmas szekrénnyel és íróasztallal, szóval sikerült tök jól befészkelnem magamat. Mivel kb. 250 cserediák lakik itt, minden este zajlik az élet a teraszokon, alapvetően úgy érzem, hogy jó döntés volt ezt választani. Kicsit féltem az elbeszélések alapján, hogy totál kint van a fenében a koli, de egyáltalán nem vészes, 15-20 perc alatt az egyetemen, 30 perc alatt pedig a belvárosban vagyok. Azok után meg se kottyan, hogy nyáron a munkába 45 perc volt az út. :)

Az egyetem

Kedden kezdődött el a suli az olasz kurzussal, napi 5-6 órában, annak ellenére, hogy már tanultam ezeket a dolgokat, eléggé fárasztó. Szigivel egy kurzuson vagyunk, változó lelkesedéssel figyelünk oda, sajnos az amcsikon mindig röhögőgörcsöt kapunk, esélytelen nekik az olasz, vonatkozó rész az Inglourious Basterdsban amikor Brad Pitt próbál olaszul beszélni. Az egyetem egyébként egy hatalmas campus sok épülettel, nem olyan csilivili, mint ahogy a netes videókon látszódott, de vannak jó részei. Például teli van kortárs képekkel, ezt mindig is hiányoltam a Corvinusról. Jövő héten indul be a rendes oktatás, már kíváncsian várjuk, addig toljuk buongiornot.

Az Erasmusosok

Alapvetően mindenki nagyon kedves és nyitott, nyilván vannak szimpatikusabbak, akikkel a közvetítő nyelv ellenére rögtön egy hullámhosszon vagyunk, de alapvetően az üres fecsegés megy. Néha kissé fárasztó ez a szintű felszínesség, mert nehéz átállni, hogy eddig a napjaim nagy részében jó pár igazán közeli baráttal lógtam, és nyilvánvalóan teljesen más jellegű párbeszédeket folytattunk. Illetve a legtöbben 20 év körüli undergraduate hallgatók, de azért szépen lassan sikerül oldódni. Úgy általában a spanyolajkúakkal a legkönnyebb megtalálni a közös hangot, de vannak azért más cimbik is, majd úgyis kialakul, hogy kivel lehet és érdemes hosszabb távon is együtt lógni.

Az olaszok

Borzasztóan körülményesek és illogikusak, mindent minimum fél óra elintézni, ezt nem gondoltam volna. Például diákjegyet a "BKV"-ra (itt ATM a neve) úgy kapunk majd, hogy le kellett adni egy igazolást, hogy a Bocconira járunk, és 10 nap múlva felvehetjük az irodában a jegyet. Vagy nem, bármi megeshet, de addig rendes árú jegyet kell venni. Persze azért hozzák a többi sztereotípiát, sokkal többen utánad cuppognak az utcán, és egyszerűen mindenhol leállnak flörtölni, legyen szó szupermarketről vagy ATM irodáról. A pontosság nem az erényük, a villamos nem teljesen úgy jár, ahogy ki van írva, illetve megesett velem, hogy kértem egy szendvicset a büfében, és drágábban számlázták ki, majd pedig azt mondták a pultnál, hogy végülis azt választok, amit akarok. Egyébként alapjáraton baromi segítőkészek, pláne ha próbálsz olaszul beszélni hozzájuk, akkor ha nem is nagyon tudnak angolul, valami keverék nyelven elmutogatják. 

Milánó

Még nem volt nagyon időm felfedezni a várost, és bár előzetesen kicsit nagyobbra számítottam, mindenesetre első blikkre bejön a hangulat. A belváros nagyon szép, és sok a stílusos ember, valamint imádom, ahogy vegyül az olasz történelem a modern designnal. Az is nagyon tetszik, hogy megvan a nagyvárosi hangulat, de még sincs az a feszülés, mint Budapesten, Magyarországról valahogy hiányzik ez a várostípus. Szóval összességében eddig jó helynek tűnik, de majd amint több időm lesz, jobban felfedezem a várost. Egyébként szinte minden botrányosan drága, az éttermek és bárok horribilis árakkal dolgoznak, viszont a bérlet például olcsóbb, és a szupermarketekben is hasonló árak vannak, mint itthon, csak a megfelelő stratégiát kell választani. Szigi vonatkozó posztja a kidolgozott stratégiáról itt.

ESN-es integráló programok

Tegnap voltunk Italian dinneren, ami úgy nézett ki, hogy bezsúfoltak minket egy étterembe és hordták a középszar pizzát és sültkrumplit. A kezdeti udvariaskodás után Szigivel erőteljesen sikerült ráhangolódni a bár nem ez a tutiság, de 10 eurót fizettünk érte, legalább együk teli magunkat mottóra. :) A tiramisut is mi ettük meg ketten, szóval nem kell minket félteni. Emellett erőteljesen visszaélünk az egyedi anyanyelvünkkel, tehát gátlástalanul fikázzuk az antipatikus arcokat, azt hiszem ez is egy tipikus magyar szokás, vagy mondjuk azt, hogy a szakkoliban túlfejlesztettük a kritikai érzékünket. Mindenesetre sikerült lespanolni pár taggal, akik lelkesen integettek ma az egyetemen, építeni kell a kapcsolatokat. A vacsi után elmentünk még egy bárba, ahol ittunk egy borzasztó Mojitot, de jót dumáltunk, a brazil csajok nagyon szimpik voltak. Ma is van valami bulika, amit én főleg anyagi okokból kihagyok, Siegler kolléga majd gyűjti az ismerősöket, de holnap megyünk az alcoholic treasure huntra és szombaton lesz egy kirándulás a közeli Comói-tóhoz.  

Ennyit mára, holnap megint kurzus egész délután, majd este az itatós bulika, amiben érzek egy V-kategória faktort, de majd meglátjuk, milyen a törzsközönség. 

Szombaton a több órás agónia után végre összeállt az útipoggyász, és hajnalban elindultunk Olaszországba. A terv az volt, hogy útba ejtjük Velencét és a Garda-tónál alszunk, majd kvázi kidobnak Milánóban.

"A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal." (Szerb Antal, Utas és holdvilág)

Velence tényleg varázslatos, csodálatosak a színes kis házak, a kék víz és rajta a fekete gondolák. Általában nem szeretem azokat a helyeket, amiket ellepnek a turisták, de Velence valahogy más. Sokfelé jártam már, de itt éreztem először azt, amiről annyian meséltek már: egyszerűen megcsap a történelem, és baromi közhelyes, de tényleg mintha mesélni tudnának a falak. Sajnos az egy nap csak arra volt elég, hogy megnézzük a fő látványosságokat és csángáljunk a sikátorokban. Vaporettóra szálltunk, és irány a Szent Márk tér, a Dózse palota, a Sóhajok hídja és a többi jól ismert társa.

Miután kipipáltuk a képeslap helyszíneket, a család szusszant egy kicsit, és hódolhattam a kortárs művészet iránti szenvedélyemnek, és szétnéztem a Peggy Guggenheim Múzeumban. Főleg a populáris avantgárd festőkre épült a tárlat (Picasso, Miró, stb.), egy kis olasz kitekintéssel, és nagy meglepetésemre volt egy csomó Max Ernst kép, mert P.G.-nek ő volt a második férje. Hatalmas élmény volt élőben látni tőle az Antipápát, a sikátorok és a gondolák mellett ezt viszem magammal Velencéből. Összességében szuper hangulatban telt az út, a bátyámmal toltuk végig a bohóckodást, sajnos az egyik mókának az lett a vége, hogy beleesett a kedvenc napszemüvegem a kanálisba, na de sebaj. :)

Az estét illetve éjszakát pedig a Garda-tónál töltöttük, ami félúton van Velence és Milánó között. Sikerült egy nagyon helyes kis apartmant foglalni Sirmionéban, és este még körbejártunk a várost. A tó egyébként a burzsuj olaszok üdülőhelye, voltak azért tagok és árak, mindenesetre nagyon szép volt. A városközpont tulajdonképpen egy hatalmas várrom volt, ami teli volt hangulatos éttermekkel és fagyizókkal, természetesen ez utóbbit nem álltuk meg, éljen a jó öreg éjszakai zabálás. :) A várromot pedig oldalról a tó nyaldosta, amibe feltétlenül bele kellett sétálnom éjszaka, mert ugye méltatlan, hogy nem fürödtem a Garda-tóban, holott ott jártunk. V-kategória.

Reggel elindultunk Milánóba, sajnos kifogtunk egy dugót, de délután már ott voltunk a helyszínen. Az odajutás kicsit kalandos volt, mert a GPS egy kukoricamezőn keresztül vezető traktorútra navigált minket, valószínűleg az volt a legrövidebb út. A szüleim mondjuk kaptak egy kisebb sokkot, hogy milyen helyre visznek, de aztán beértünk a városba, és kellemes környéken van a kolesz. Az út során az olaszok egyébként abszolút hozták a sztereotípiákat, összevissza vezetnek és kissé udvariatlanok. Ami meglepett, hogy a városok és az autópálya sokkal koszosabb illetve gazosabb, mint itthon, mondjuk a parlagfüvet szerencsére irtják, vagy nem nő itt, mert elmúlt az allergiám.

A koleszről illetve az első élményekről hamarosan beszámolok, úgy előzetesen megjegyzem, hogy volt 1-2 kultúrsokk. :D

Nagy nehezen elbúcsúztam a barátoktól és a kollégáktól, most már itthon vagyok és pakolászok. A szobám olyan, mintha cunami söpört volna át rajta, fogalmam sincs, hogy hogy lesz ebből rend és összeszedettség. Hatalmas szerencse, hogy kivisznek kocsival, a repülő esélytelen lenne. Próbálom átpörgetni, hogy mi az ami még kellhet, és venni kell még/be kell pakolni. Kíváncsi vagyok, hogy ez vajon csak az én mániám, hogy úgy viselkedek, mintha a világ végére mennék, ahol nincs pl. kontaktlencse folyadék, ezért mindenképp venni kell még itthon...? Ebből is csak az látszik, hogy csutkán vidéki vagyok. :)

Próbálok olasz slágerekkel hangolódni az útra, valamint lapozgatom az útikönyveket, tervezem a félévet, jó pörgős lesz. :)

Lassan megkezdődik a nagy kaland, már számolom az utolsó napokat Budapesten.

Vasárnap megleptek a barátok egy spontán búcsúbulival, elég szuper volt. :) Számítottam rá, hogy lesz valamikor, de hogy pont akkor... szóval gyanútlanul átugrottam Orsiékhoz az albiba, erre ott volt mindenki, borzasztóan meghatódtam. Kaptam ajándékba mindenféle apróságot, ami a túléléshez szükséges, a csokieurón át a vérvörös rúzsig, szóval már csak vigyázni kell magamra. A bulika egyébként eléggé V-kategóriásra sikerült, mindenki hozta a formáját. :)

Még jó pár teendő várat magára, sajnos munka mellett kicsit lassabban őrölnek a bürokrácia amúgy is lassú malmai. A koleszt szerencsére sikerült elintézni, a tárgyakat felvettem, még a learning agreementtel lesz pár köröm, illetve nagyon át kell még gondolnom az életemet, hogy mi mit kell magammal vinnem.

PS. A blog nevéről pár mondat: Az Amarcord a zseniális Fellini egyik legismertebb filmje, amiben fiatalkori emlékeit örökíti meg. A cím egyébként az olasz io mi ricordo (emlékezem) tájnyelvi változata. Szóval innen a név. ;)